Már a fülemen jön ki a projekció!
Orvos: ...és hogy' szerezte a fülén ezt a csúnya égési sérülést?
Páciens: Vasaltam, és amikor megszólalt a telefon, véletlen a vasalót emeltem a fülemhez.
Orvos: És mitől van összeégve a másik füle is?
Páciens: Mert az az idióta még egyszer fölhívott!
Ez a vicc a projekció – kivetítés – lélektani jelenségét leplezi le nagyszerűen.
A projekcióval naponta van dolgunk. Az az érdekes, hogy rendszerint nem ilyen nyilvánvaló, mint a viccben, és egyáltalán nem is ilyen muris, amikor megjelenik a kapcsolatokban, a kommunikációban.
Hogyan tudjuk észlelni, azonosítani a projekciót, ami tulajdonképpen saját, tudattalan árnyékba száműzött minőségünk, a magunk – önmagunk által el nem ismert – „hozzáadott értéke” a gubanchoz?
Ha mi hibáztatunk másokat, ha minket hibáztatnak mások, amikor csak megjelenik a szemrehányás, az ítélkezés, az előítélet: mindannyiszor a projekció működik.
Lényegében ez történik: valamit nem ismerünk el (pláne, ha valaki „le akarja nyomni a torkunkon”), amit nem szeretnénk magunknak tulajdonítani – elfojtjuk, „árnyékba” küldjük – ott a „vakfoltunk”-ra esik, ahol már egyáltalán „nem látunk rá” – onnan aztán kivetül – így végül máson, más hibájaként találkozunk elvarázsolt minőségünkkel, és legott harcba szállunk ellene…
A projekcióval azonnal Üldöző(k) meg Áldozat(ok) játék-, pontosabban játszma-terévé válik a munkahely (az iskola, az otthon, bármi), és az is marad, amíg belátás, ráismerés, integráció nem történik.
A megoldás mindig felőlem, belőlem indul – amíg a másiktól várjuk, hogy változzék, addig valójában rögzítjük a helyzetet, és továbbra is fel lehetünk háborodva a másik merevségén, aki nem hajlandó megérteni, hogy satöbbi…
Ha egy varázsütésre minden projekció visszavonulna a saját „projektorába” (vagyis belénk), és a megértés feloldaná és integrálná elnyomott részeinket, minőségeinket, a világ hirtelenjében a béke világává válna.
Illúzió? Naivitás? Meglehet – mégis talán legközelebb azt vezetem le, hogy ebben az illúzió és naivitás minősítésben hol és milyen projekció bújik meg...
Nehéz hatnunk mások projekcióira. Nehéz persze a magunkéit is felismerni, elfogadni, oldani, integrálni, mégis mindig ezzel kell kezdeni.
„Változtasd meg a világot: kezdd magaddal!” – hirdeti Máni proféta (aki, amúgy, úgy tudjuk, idén 1800 éve született). Ma sem tudunk az általa javasoltnál jobb megoldást.
Úgyhogy addig is, míg a „projekciómentes világbéke” elkövetkezik, én ezt a viccet minden nap elmondom magamnak reggel meg este, néha esetleg napközben is. Hátha könnyebben lefülelem magam, ha az Árnyékom az én felelősségemet valaki másra akarná kenni... És hátha azt is még jobban, vidámabban tudom kezelni, ha valaki úgy érzi, jó bűnbak lennék neki hosszú, lógó fülekkel…